2.rész: Home, sweet home

Kim szüleit sem kellett sokáig győzködni. Egy héttel az egész ötletet követően már nagyban száguldottunk Kansas felé. Elöl anyu és apu foglalt helyet, hátul pedig Kim, középen Spencer, majd én.

A csomagtartó dugig volt tömve a bőröndjeinkkel. Fogalmam sincs, hogy fért be ennyi minden oda. A pakolásra rendelkező hely felét Kim cuccai foglalták el. A lány szerintem titokban költözni készült. Más magyarázat nem igazán van arra a 2 hatalmas bőröndre, amivel beállított a házunkba, nagyjából egy órája.

Majdnem 5 óra autóút után leparkoltunk nagyanyámék házánál. A szívem egyre hevesebben vert. Anyuék kiszálltak a kocsiból, majd az öcsém is átverekedte magát rajtam, és utánuk ment. Kimmel ketten maradtunk, majd felé fordultam:

-Nem vállalok felelősséget az elkövetkező másfél hétért. A családom néhány tagja enyhén szólva furcsa. Főleg Emily néni.

-Tudom, mondtad, hogy kicsit…érdekes elméje van. De ne aggódj. Ismersz. Túl fogom élni.

-Ebben egy percig sem kételkedtem.

Egy ölelést követően kiszálltunk a kocsiból, majd a bejárati ajtó felé vettük az irányt. A házba belépve megcsapott a kókuszos sütemény illata. Nagyi mindig azt készít amikor jövünk, mert tudja, hogy az a kedvencem.

-Stephanie, angyalom!- jött ki a nagymamám a konyhából, egy rongyot a kezében tartva.

-Szia, nagyi!- öleltem át.

-Hogy megnőttél aranyom! Ő a kis barátnőd?

-Igen, ő Kim.-mutattam a mellettem álló szőkeségre.

-Szervusz, drágám. Isten hozott! –mosolygott kedvesen a lányra.

-Csókolom Clark mama!

-Gyertek beljebb bogaraim! A többiek már várnak titeket.

-Többiek?! -kérdeztem, de addigra már nagyanyám megragadta a karomat, és magával húzott, egészen a nappaliig.

A helyiségben nagyjából 15 ember fogadott minket. Hogy őszinte legyek, nem erre számítottam. Általában a nagyszüleimen kívül Emily néni szokott ilyenkor itt lenni. Most azonban rajtuk kívül ott volt nagyapám másik testvére, nagyanyám húga, illetve a két nagynéném teljes családja.

-Mi a… -képedtem el

-Te, hallod, nem mondtad, hogy ennyien vagytok.- bökött oldalba Kimberly.

-Én se tudtam. - súgtam oda.

- Sziasztok, lányok! – köszönt Emily néni.

- Üdv mindenkinek!- udvariaskodott Kim.

-Kimberly, ő itt Emily néni és Tom bácsi, nagypapa testvérei. Ő nagyi húga, Amanda néni. Apu testvérei, Sam és Jennifer. A férjeik Leslie és Louis. Ott pedig az unokatesóim. Carl, Lily és Nora. Mindenki, ő itt Kim.- értem a bemutatás végére.

Ezt követően visszamentünk az autóhoz, hogy behordjuk a cuccainkat. Az emeleten 7 szoba volt. Az öcsém és az én szobám már évek óta a 3. Most azonban Kim miatt Spencert átküldtük az unokatesóimhoz. Elfoglaltam az ablak melletti ágyat, majd a cuccaimat kipakoltam a szokásos helyükre.

-Merre vagy?-hallottam Kim hangját, amint a sok cuccával jön, vagyis inkább mászik a lépcsőn.

-3. ajtó. Segítsek?

-Nem, köszi. Megoldom.

Fél perc múlva megjelent az ajtómban a két bőrönddel a kezében.

-Te, figyelj, ha legközelebb meghívsz, azért szólhatnál, hogy kevesebb cuccot hozzak…- dobta le a csomagjait az ágyára.

-Na, már most. Először is te hívattad meg magad, másodszor pedig „csak” 3-szor volt a telefonálásunk témája a ruha kérdés. Megmondtam, hogy ne hozz ennyit.

-Jó, igazad van de… - vakarta meg az állát, azonban nem jutott eszébe semmi használható kifogás.

-Egyébként este lesz egy kisebb családi vacsi, úgyhogy majd olyan 7 körül le kéne menni.

-Okés. És addig? Mit szoktál itt csinálni?- nézett rám kérdőn.

-Pont ezt.- mutattam magam köré.

-Te komolyan elpocsékolsz majdnem 2 hetet a nyárból? Konkrétan nem csinálsz semmit?

-Hát, itt nem igazán tudok mit… Olvasni szoktam, meg sorozatot nézni.

-Mit csináltál itt régen a barátaiddal?- ült le mellém az ágyra.

-Beültünk enni valahova, vagy moziztunk, meg ilyenek.

-Hűűű de izgalmas!- mondta túlzott iróniával, miközben hátradőlt az ágyon, lábát az ölembe dobva.

-Na, ne szóld le!

-Jó, de kitalálok valamit. Ez így nem mehet tovább.

-Hajrá!- mondtam nevetve.

A délután további részében a nyárról csevegtünk. Tervezgettük, hogy hova is menjünk, mit csináljuk. Kíváncsi vagyok mi fog összejönni belőle.

Miután Kim végzett, fél 7 körül besiettem a fürdőszobánkba (hála az égnek, volt egy külön, ami a szobánkból nyílt), és hiper sebességgel letusoltam. Magamra tekertem a törülközőt, majd a helyiségből kilépve a szekrényem elé álltam. Kinyitottam a nagy fehér kétajtós bútort, hogy végig tudjak nézni a ruháimon. Végül egy fehér „Be Positive” feliratú bővebb fazonú trikó és egy fekete rövidnadrág mellett döntöttem. Felvettem hozzá a fekete nyári szandálomat, egy karkötővel együtt. Hajamat egy laza kontyba összefogtam, majd barátnőm kíséretében lesiettem.

-Mit néztél olyan nagyon?- fordultam felé.

-Mikor? Hol?- vonta fel a szemöldökét.

-A telefonodon, amikor öltöztem.

-Jaa, hogy az. Csak nem akarom elhinni, hogy erre felé nincs semmi program.

-És találtál valamit?

-Ami azt illeti…

A választ azonban nem volt ideje befejezni, mert megérkeztünk a család többi tagjához, akik azonnal letámadtak, hogy miért bujkáltunk egész délután. Persze mi letudtuk egy szimpla „elfáradtunk az úton” kijelentéssel.

Fél 8 környékén mindenki leült a hatalmas családi asztalhoz. Nagyi és Amanda néni felszolgálták az ételt, majd nekiláttunk az evésnek. Mindenféle téma szóba került, például Samék költözése, Tom bácsi lakás felújítása, illetve a nekünk szegezett „nem jöttök haza?” kérdések. Utóbbinál én is és Kim is kissé félrenyeltük a kaját. Miután a kölykök jól laktak, elvonultak mesét nézni.

Fél 9 tájékán Emily néni bravúrozni kezdett. Tudni kell róla, hogy szeret alkalmakkor túlzásba esni az alkohol fogyasztásával. Ez most sem volt másképp.

-Stephanie, drágám! Akartam mondani, hogy nagyon megnőttél! Igazi kis nő lett belőled!

Nos, Kim eddig szkeptikusan állt a”tipikus filmbeli” kifejezésemhez, de a félrenyelt üdítő, és a fulldokló nevetése jelezte számomra, hogy rájött, nem túloztam. Szegény lány, félek, egyszer megfullad valami hasonló baromság miatt. A család persze erre totális csöndben maradt.

-Köszönöm Emily néni! – hajtottam le a fejemet, vakargatva.

- És mi van a fiúkkal? – húzta le a poharában maradt utolsó kortyot.

-Tessék inkább őket kérdezni.- válaszoltam cseppet se viccnek szánva, bár a családom jóízűen nevetett rajta.

Ezt követően szerencsémre elterelődött a téma, egészen pontosan Jenniferékre. Nem gondoltam, hogy felül/alulmúlja önmagát nagyapám nővére, de sikerült.

-És mit gondoltok, Nora után szeretnétek még egy gyereket? – kérdezte Tom bácsi.

- Nem igazán gondolkodtunk még rajta… -nézett visszajelzést várva férjére Jen.

- Tényleg nem. Meg hát nyilván azért az anyagiakon is múlik. Valamivel egyszerűbb lenne a helyzet, ha lehetne saját gyerekünk, de nekünk nem ez lett megírva úgy látszik. - utalt Louis Jennifer meddőségére.

-Nem lehet sajátotok?- lepődött meg Emily néni úgy, mint aki még nem hallott róla. Ami könnyen előfordulhat, ugyanis a család nem sok mindenbe avatja be, mert mindent elpletykál.

-Nem Emily. Sajnos nem. –válaszolta kissé letörten Jen.

-Hererák?-tette fel a kérdést ismételten a nagynénémnek, teljesen komolyan.

Azt hiszem alapszabályként le kéne fektetni az evés-ivás betiltását Emily nénivel való beszélgetés közben. Volt, aki sokkot kapva nem tudta eldönteni, hogy viccel e, vagy nem. Volt, aki sértőnek találta az egészet. És voltunk mi hárman (apu, Kim és én), akik tágra nyílt szemekkel, folyamatosan mozgó orrcimpával és kivörösödött fejjel próbáltuk visszatartani a nevetést. Persze, nyilvánvaló, hogy hármunk közül egy valaki, jelen esetben apu ivott. Szegény fél percen át szenvedett mire le tudta nyelni.

A kínos pillanat megszakítása érdekében felálltam az asztaltól, majd Kimmel együtt megköszöntük a vacsorát, és otthagytuk a család többi tagját, az értetlenül pislogó Emily nénivel. A szobánkba érve kitört belőlünk a lent történt szituáció miatt visszatartott nevetés.

Körülbelül 20 perc múlva beszállingózott mindenki a szobájába. Kimmel az ágyunkon feküdtünk, és telefonoztunk. Pár pillanattal később így szólt:

-Na jó, menjünk ki.- pattant fel Kimberly.

-Mi bajod? – néztem fel rá a telefonom képernyőjéről.

-Június vége van, este 9 óra. Tudod, mi van júniusban este 9 órakor?

-Június, este 9 óra?!- kérdeztem a szemöldökömet felvonva.

-Nyár. Szabadság. Nehogy bent üljünk ilyenkor, mint az öregek, és egymás mellett nyomva a telefont döglődjünk, mert falnak megyek.

-Mit akarsz csinálni?- fordultam a hátamra, majd felültem.

-Menjünk be a városba! – lelkesedett.

-Ilyenkor?-néztem az órára.

-Mi az, hogy ilyenkor? Holnap talán suli van? Vagy dolgozni kell menned?

-Megkérdezem anyuékat.- indultam ki a szobából.

-Siess!- kiáltott utánam.

Átosontam a folyosón, hogy senkit ne keltsek fel, majd bekopogtam a szüleim hálószobájába.

-Gyere be!-hallatszott.

-Anyuuu!-kezdtem nyájaskodni.

-Akar valamit…- nézett apu rosszallóan anyura.

-Na, ki vele! – szólt anyu.

-Elmehetünk Kimmel a belvárosba? – szorítottam össze a fogaim, várva a választ.

-Most?-nézett a karórájára apu.

-Igen..

-Meddig?

-1-2?- kérdeztem illemtudó kislány módjára.

-De 2-re már az ágyban legyetek!- nézett rám szigort tettetve anya.

- Uram, atyám! Köszönöm! – öleltem meg mindkettőjüket, majd visszaszaladtam a szobánkba.

-Na siess, mert így sose érünk oda! –szóltam belépve.

-Elengedtek?-képedt el Kim.

-Nem gondoltam volna, de igen. – ugrottam a nyakába.

-Gyorsan feldobok egy kis sminket, aztán indulhatunk. - tolt el magától, majd a tükörhöz lépett a sminkes neszszerével együtt. Én is felkentem egy kis szempillaspirált, egy rózsaszínes nude árnyalatú rúzzsal párosítva. Kim a vacsoránál viselt fekete ingszerű ujjatlan felsőjéhez és az azonos színű shortjához felvett még egy fekete kalapot, majd kiment a szobából, mondva, hogy a bejáratban vár. Egy kisebb táskába átpakoltam a fontosabb irataimat, majd egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre és vállamra kaptam. Anyuékhoz beköszöntem, akik egy „Vigyázzatok magatokra!” utasítás kíséretében utunkra engedtek. Az ajtó előtt Kim várt rám. A közeli buszmegállóba siettünk, ahol 10 percet kellett várni a következő járatig. Mikor végre megérkezett, felszálltunk, vettünk jegyet, majd a hátsó sort elfoglaltuk. Így vágtunk neki életünkben először az éjszakának. 17 évesen, Kansas City központja felé tartva, kissé fáradtan, de annál izgatottabban.